1943 karácsonya

„Győr, 1943. december 24. Péntek Szenteste… Az ötödik háborús karácsonyeste…” Egy 18 éves győri diák, Hárs Ottó naplóbejegyzése.

„Győr, 1943. december 24. Péntek Szenteste… Az ötödik háborús karácsonyeste…
Azzal kezdődött, hogy ½ 7-kor elmentünk az éjfélimisére. ½ 7-kor éjféli mise! A háború még azt az igazi szép éjféli misét is lehetetlenné tette.
A nagy templomunk teljesen megtellett. A sok-sok ember ajkáról szárnyalt az ének; A kis Jézus megszületett, örvendjünk! Ezt énekeltük; örvendjünk! De vajon tudunk-e örvendeni?! Tudunk-e ma igazán örvendeni, mikor az egész világ gyűlölet harcban áll, mikor vannak városok, ahova szent Karácsony éjszakáján nem száll le a Betlehemi Gyermek békéje, hanem a halálgépek moraja, bombák robbanásai nyomában a szörnyű halál arat. Istenem, micsoda karácsony éjszaka lehetett ma Berlinben…? Mi nem adhatunk eléggé hálát, hogy mi nyugodtan eljöhettünk ide a Gyermek jászolyához. Ma hány meg hány templomban zúgnak a harangok és hány- meg hány szószékről beszélnek ma arról, hogy békére vágyik a világ, a béke, az igazi béke, pedig csak az önzetlen szeretet gyümölcse lehet. De nem csak nálunk beszélnek így a karácsonyi szószéken, egész biztosan így beszélnek az ellenséges országokban is, ott is a békéről beszélnek a szószékeken. És mégsem értik meg egymást. De hát miért nem?! Talán azért nem, mert más nyelven imádkoznak a kis Jézushoz? Talán azért…
Mise után hazajöttünk. Megvacsoráztunk. Mi a Klárival már kimentünk a konyhába, anyukám még bent maradt a szobában. Tudtuk miért. Most rakta oda az ajándékokat a karácsonyfa alá, melyet délután szépen feldíszítettünk. De erről mégse szóltunk vacsora alatt. Vacsora alatt alig beszéltünk. Utána a Klári rontott be először a szobába: – Megjött a kis Jézus! – kiáltja, és már bontotta is föl a csomagot, melyből egy szép könyv bújt elő. Erre a könyvre nem is gondolt. Láttam az arcán az igazi örömöt, az igazi meglepődést. Az emlékkönyvet már régen mondogatta, hogy azt kap a kis Jézustól. Kapott is egy szép selyemkötésű, magyar-mintás emlékkönyvet. Hogy én mit kaptam? Egy szép könyvet. Mégpedig Fekete Istvántól: Csí-t. Erre a könyvre vágytam. Igazán megörültem neki. Azon meg egészen meglepődtem, hogy még a házi tekém is ott van a karácsonyfa alatt, megcsinálva, új üveggel. Megköszöntük anyukámnak az ajándékokat, boldog ünnepeket kívántunk és mindjárt elkezdtünk játszani a tekével. Közben nézegettük a könyveinket, szaloncukrot, diót, meg almát ettünk.

Majd meggyújtottuk a karácsonyfán a gyertyákat, meg a csillagszórókat és a villanyt kikapcsoltuk.
Némán néztük a karácsonyfát. A kis fenyő illata összevegyült a gyertya, meg a szikrázó csillagszóró szagával és valami bársonyos békével tellett meg a szobánk. Csak ültem a díványon és néztem, néztem az imbolygó gyertyafényben szikrázó kicsi fát…   milyen érdekes a kicsi kis fenyő elkezd nőni, nőni, és már a mennyezetig ér, és mintha csengetés bukdácsolna valahol….   megjött a kis Jézus…! Imádkozzunk szépen kis fiam a kis Jézuskához…!
Ó milyen messziről hallom a csengetést, milyen messziről…  megjött a Jézuska..!
Régi, szép, gyönyörű, titokzatos, karácsonyesték….  mennyezetig érő karácsonyfák…   csodálkozó örömre nyílt gyermekszemek…   bársonyos, fehérbékességű falusi szent esték…
Már napokkal ezelőtt megírtam a Jézuskának a levelet. Meg is címeztem szépen a Mennyországba. Reggelre már el is vitték az ablakból a kisangyalok. Talán már el is olvasta eddig a Jézuska?! Anyukámtól megkérdeztem, hogy jár-e már a Jézuska. Azt felelte ilyenkor: – Már találkoztam is vele, az este itt járt. Azt mondta, megkapta leveledet és már angyalkáinak meg is mondta, hogy rakják föl a szánkóra, amit kértél! – Micsoda öröm volt ez nekem!

Tényleg azt én is láttam, hogy itt járt, mégpedig arról, hogy a szőnyegen reggelre találtam apró kis arany szálacskákat, tudtam, hogy a kis Jézus ruhájáról hullott le.
Mikor aztán fölvirradt végre az a nap, melynek estéjén eljön a kis Jézus, azt hittem már soha sem lesz este. Micsoda izgalom fogott el mikor már kezdett alkonyodni. Azt hittem, hogy ma este a sötétség valahonnan az erdőből indult el. Nem tudom máig sem miért, de azt gondoltam, hogy a mai este valahonnét nagyon messziről, a nagy fehér, hókoronás hegyek gyémánt fenyveseiből indul el, azért hoz magával ilyen jó fenyőillatot és azért ilyen szép tiszta fehér az este. Mert hogy a mai este nem olyan mint más, közönséges esték, azt láttam. Csodáltam ezeket a falusi karácsonyestéket.

Belopództam a sötét utcai szobába, odabújtam az ablakhoz a függöny mögé és néztem, bámultam a karácsonyi utcát. Olyan gyönyörű volt most az utca, mintha csak álom volna. A fehér, puha hó tiszta fénye átölelte a sötétséget és megálltak így ölelkezve a kis falu felett.
Olyan tiszta és jó volt ez a tompafehér csend, hogy szinte fájt, mikor egy-egy szán csengője belecsilingelt ebbe a titkolódzó Csendességbe. Meg tudom, azokra is haragudtam ilyenkor, akik eltopogtak az ablak alatt és morogtak. Na, tudom, hogy nem morogtak, hanem a kabátgallérjukból beszéltek, csak az ablakon át értelmetlen pusmogásnak lehetett hallani. Minek is kell ezeknek itt mászkálni. A kis Jézus biztos azért nem jön még, mert az emberek az utcán járnak. Mert azért mertem ám én a sötét szobába egyedül bemenni, hogy lássam legalább csak egyszer a kis Jézust, vagy ha azt nem is, hát legalább egy kis fehérruhás angyalt. De sohasem láttam. Hát hogy is láthattam volna, mikor ezek a pusmorgó emberek végig dörmögik az utcát, és ezek miatt nem mer még jönni a Jézuska.
Apukám alig talált meg a függöny mögött.
Vacsorázni hívott. A vacsora nem kellett. Hogy tudtam volna enni, mikor vacsora után jön a kis Jézus! Anyukám nagy gonddal öltöztetett ünneplőbe. És közben beszélt.
– Hallod, fiacskám már a kanász is durrogat a kis Jézus elé, most már nem sokára itt lesz, már nem messze jár a földtől.
Egyszer csak jön be apukám. Kalapjáról leveri a havat, s azt mondja:
– Na, már az alsó faluvégen jár a Jézuska, hallottam, amint csengetett. Gyere kis fiam a kis Jézus szamarának is készítsünk az előszobába egy kis szénát, mert már mindjárt ide ér.
Tettünk is ki a kis szamárnak szénát, én még egy répát is dugtam a széna mellé. Had egyék szegény kis csacsi, elfáradhat úgyis a nagy útban.
Visszamentünk a nappaliba apukámmal. Anyukám kiment, azt mondja, megnézi messze van-e még a Jézuska. Én közbe odafutottam az ablakhoz, félre húztam a függönyt és kíváncsian kikémleltem, hátha meglátom a kis Jézust.
Hirtelen csengetés hallatszik. Odaugrom az ablakhoz. Annyira nézek, majd kimered a szemem és nem látom a Jézuskát. Biztos az utcai ablakon hozta be a karácsonyfát! Egész biztos! Már rohanok is be apukám előtt az ebédlőbe. Kitárom az ajtót. Mint egy földre szállt mese, ott áll az ablak előtt a karácsonyfa. Rengeteg kis gyertya ég a plafonig érő karácsonyfán, csillagszórók szikráznak szerte-szét, a fa alatt kis körvasút zakatol. Pillanatig csak bámulok, csak ámulok, csodálkozom, aztán hirtelen négykézlábra vetődőm és körül mászom a karácsonyfa alját. Mindent megnézek hirtelen, csak gyorsan, mert most tudom, hogy imádkozni kell mindjárt. Térden állva olyan buzgón imádkozom, mint máskor soha. Ima alatt hol a karácsonyfára csillog a tekintetem, hol a karácsonyfa alatt az ajándékokra. Nem tudtam melyiknek örüljek jobban. Végeztünk az imával, aztán megkezdődött a boldogság estéje. Oh, mennyi mindent kérdeztem én apukámtól, anyukámtól, alig győztek megfelelni. Tudom azt furcsáltam legjobban, hogy ez a hatalmas nagy karácsonyfa, hogyan fért be az ablakon. Csodálkozva csóváltam a fejemet, de elhittem, mert hiszen a kis Jézuska mindent megtehet.
Körül nézegettem a ragyogó, angyalhajas karácsonyfát.
– Micsoda gyönyörű hajuk van az angyaloknak – gondoltam – De mennyi mindent raktak ezek a kis angyalok erre a karácsonyfára. El is fáradtak biztos, míg lehozták az égből, pedig a földön már a kis csacsi húzza a szánkót. Azám… meg is nézem hamar, evett-e a kis csacsi a szénából –
Kiszaladtam. Lelkendezve kiabáltam be:
– Apukám! Apukám! Evett a csacsi! A répából is evett!
Beugrottam a répával és megmutattam, hogy megharapdálta a kis csacsi a répámat. Jé, milyen érdekes, még a fogai is meglátszanak. Milyen kicsi kis fogai vannak!
Anyukám elvette tőlem a megharapdált répát, leverte a fekete bársonyruhámat, és kivitte a szénával együtt.
Mennyi játék volt. Kis körvasút, mesés-képeskönyv, hintaló, melyre föl is ültem és lovagoltam, volt a fa alatt egy kis autó is, mely még világított is, meg egy kis piros-zöld gőzhenger, mely hol előre, hol hátra ment. Nekem ez nem tetszett. Miért megy ez hátra felé is?! Én azt akarom, hogy csak előre menjen. És rátenyereltem, toltam előre. Alig toltam egy kicsit, recccs… és megállt. Oda se neki, ott van a kis vasút. Azt is megnyaggattam. Aztán odavittem az asztalra a nagy képes-meséskönyvet. Anyukám olvasni kezdte: – „Mint egy kisebb kapu, akkora a szája, pedig jámbor állat, ha senki nem bántja, vízilónak hívják, miért, ki tudja, hiszen kocsi elé még senki sem fogta!” – Hogy fújtam én azokat a kis verseket. A zebráról, a Riskáról, a Villámról, a Mackó Mukiról. Anyukám egyszer-kétszer elmondta előttem és én már mondtam is utána, nézve a szép színes képeket. Igen tudtam gyönyörködni ezekben a szép rajzokban.
Aztán mégis csak elálmosodtam. Pedig annyira szerettem volna még fönn maradni, de hát annyira ragadtak már a szempilláim, hogy anyukám lefektetett. Ott szerettem volna aludni a karácsonyfa alatt. Mielőtt aludni mentem volna, még körülnéztem a csillogó fát, megsimogattam a játékokat, hintalovam sörényét megcirógattam és mindent szép rendben visszaraktam a karácsonyfa alá.
A díványom a hálóban éppen az ebédlőajtóval szemben volt. Anyukámnak addig könyörögtem, míg nyitva hagyta ezt az ajtót. Odaláttam így a karácsonyfára. Oldalt fordultam és néztem, néztem a gyönyörűséges szép karácsonyfát. Szemhéjaim nehezek lettek és mégis csak bámultam a csillogó fenyőt. És aztán… mintha angyalok libbentek volna be az ablakon, de mennyi fehér kis angyal.. ! Ott libegnek a karácsonyfa körül… énekelnek is… de micsoda ének ez…. gyönyörű… mintha apró kis csengők csilingelnének… De ni-ni az a rózsaszín ruhás és…  a Jézuska… a kis Jézus… hát mégis látlak Jézuskám…. köszönöm a gyönyörű karácsonyfát meg azt a sok szép ajándékot, amit nekem hoztál kedves kis angyalkáiddal… Igen köszönöm kis Jézuskám… és … és ígérem, hogy mindig jó gyerek leszek… Milyen gyönyörű a kis Jézus… arany glória a feje körül… és mosolyog.. de ni csak rám mosolyog.. Ide repül hozzám… megsimogat… oh, milyen bársonyos kis keze van… A kis angyalok csak neki énekelnek… A kis Jézus megszólal… mintha csilingelne… Jól van kicsi gyermekem, szívesen hoztam kis angyalaimmal a karácsonyfát, meg a játékokat neked, mert jó gyermek voltál. Csak ezután is szépen viseld magad és akkor jövőre is eljövök hozzád angyalkáimmal… Mire szólni akartam már ellibbentek… Az ének is elhallgatott…
Reggel, amint fölébredtem, első pillantásom a csillogó fenyőre esett. És elmondtam anyukámnak meg apukámnak, hogy az éjjel álmomban itt volt a kis Jézus az angyalkáival. A Jézuska meg is dicsért, hogy jó gyermek voltam. Anyukám azt mondja:
– Már biztos érett meg valami a karácsonyfán, nem nézed meg kis fiam?
Dehogy nem! Már mint a villám, úgy szaladok ki az ágyból az ebédlőbe és a fa alatt ott van 4 szaloncukor meg egy csokoládélepke. Az éjjel ezt rázta le a kis Jézus. Még most sem tudtam betelni a gyönyörűséggel. Minden reggel boldog izgalommal siettem a karácsonyfa alá megnézni, mit rázott le a kis Jézus. Milyen sokáig volt nekem karácsonyom.. Milyen boldog karácsonyom…
Óh, boldog gyermekkori karácsonyok, de szépek, örök szépek vagytok nekem. Mintha az egész csak egy nagy, boldog álom lett volna. Mióta felébredtem ebből a gyönyörűséges álomból, soha nem volt olyan boldog karácsonyom és azt hiszem, nem is lesz soha.. Azután is volt mennyezetig érő karácsonyfánk, sok gyönyörű ajándék, de már tudtam, hogy nem a kis Jézus hozza. Az iskolában annyit beszéltek a gyerekek. Nem hittem. De egyszer észrevettem a kamrában a fenyőfát, amint még ruhátlanul várta a karácsonyt. Úgy megfájdult bennem akkor valami… Igen fájt. Hát nem igaz? Nem a kis Jézus hozza? Nem igaz!
Színészkedni próbáltam. Nem akartam megmondani anyukámnak. De úgy látszik, nagyon rossz színész voltam, mert anyukám észrevett rajtam mindent. Én sírva fakadtam és úgy szepegtem; – tudom… tudom… anyukám hát nem igaz? Nem a kis Jézus hozza… anyukám… – Anyukám mosolyogva simogatta a fejemet – na, ne sírj kis fiam, ne sírj azért, naa…  – Én nem láttam, nem tudtam, hogy ez anyukámnak még jobban fáj. Én nem tudtam megérteni azokat a gyerekeket, akik azzal kérkedtek az iskolában, hogy ők már mindent tudnak.
Most itt ülök a díványon térdemre könyökölve nézem a kis karácsonyfánkat, nézem az imbolygó kis gyertyafényeket és majdnem szomorú vagyok. Nem tehetek róla, de minden karácsonyeste úgy belemarkolnak azok a régi gyermekkori karácsonyesték szívembe, hogy sírni szeretnék… A kis fenyő illata megtölti kis szobánkat melyből nagyot jóhajtok, mélyet, s igen jól esik.. Milyen szép, formás kis karácsonyfánk van az idén, milyen szépen szikrázik a tetején a betlehemi csillag…„

A naplórészletért hálás köszönet Pirityné Hárs Eszternek, Hárs Ottó lányának.

Hárs Ottó 1925. január 28-án született Egyed községben (Csornai járás) – elhunyt 2022. augusztus 1-én Győrben. Naplójának 1944-ről szóló része „Egy átballagó vándor” címmel jelent meg a Civilek Győrért Egyesület gondozásában 2022-ben.