Győrött jártam 1970-ben
A „Győri Újság” 1946. december 25-i számában jelent meg ez az utópisztikus írás (Győrött jártam 1970-ben), melyben az újságíró elképzelte a 25 évvel későbbi Győrt.
„Győrött jártam 1970-ben.
Írta: Pálkövi Gyula
Alig negyedórája szálltunk le a győri repülőtér pompás épületei előtt a rakétagépből, mely szudáni oroszlánvadászatunkról hozott haza röpke 10 perc alatt. Most azúrkék villamos-kocsi robog velünk a pompás, kertekkel övezett családi házak között, a Gyárvároson keresztül. Valamikor itt állítólag a Budai barakkok rozzant bódéi álltak, a régi Győr nyomortanyája terült itt el. Most hatalmas szálloda tornyosodik az égnek. Az első számú állami közúton visz tovább utunk, ahol valamikor vonatok robogtak.
A városháza nemes építésű tömbje ittfelejtett üdvözlet a múltból. Eszünkbe jutnak fiatal éveink, mikor idejártunk a tornyok alá tanácsülésekre. Mennyi szócséplés és mily kevés cselekedet folyt itt.
A fények lassan kigyúlnak, messziről idelátszanak az öt évvel ezelőtt befejezett nagyszerű Rába-híd kivilágított körvonalai. A városház körül tágas autópark tele újfajta típuskocsival. Vörösen futó betűsorok villognak szemünkbe, ahogy az épület épület mögött kiérünk. A Győri Újság modern székháza homlokzatáról a legfrissebb híreket közlik itt a lakossággal. Szabadhegy kertváros lakosai vannak jelenleg a polgármesternél küldöttségben. Hosszú évtizedes küzdelmük a várossal való telefon összeköttetésért végre sikerrel kecsegtet’_ olvassuk a villanyújságból.
-Épp ideje lesz már-szólal meg mellettünk egy jól öltözött férfi – Még egész fiatal gyerek voltam mikor apám már küldöttségben járt a városhoz ebben az ügyben. Ha meglesz a telefon, legalább a belvárosi orvos-specialistákért nem kell mindig külön beugranunk. Szomszédom jelenleg a Vagongyár fürdőszoba osztályán dolgozik. De már sietnie kell ki a stadionba, mert a városi válogatott ma este látja vendégül a milánói válogatottat. Kérésünkre meginvitál kis típusautójába és máris megindulunk a régi Domb utcai átjáró felé.
Az Állami közút kereszteződésénél hosszabb ideig állunk a nagy gépkocsi és villamos forgalom miatt. Mérgelődik is a kísérőm, hogy itt igazán csinálhattak volna egy aluljárót. A régi Domb utca környéke is modern ruhába öltözött. Mindenütt nappali világosság. A forgalom nagy. Lovaskocsit egyáltalán nem látni, ellenben egyre gyakoribbak az atomerővel hajtott zajtalan luxuskocsik. A forgalom fokozódása az állomás közeledtét sejteti.
A volt Erzsébet-ligeti pályától nem messze fényárban úszik a győri főpályaudvar. Pár pillanatra bekukkantunk az épületbe. Hatalmas várótermek alkalmi fekvőhelyekkel, az egyik helyiségből tánczene hallik ki, míg a másikban a távolbalátó készüléken keresztül figyelik az utasok az ausztráliai divatbemutatót Sidney-ből közvetítve. A villanyvonatokhoz alagutak vezetnek, ahonnan épp most tódulnak ki a párisi express utasai. Az idő azonban sürget.
A széles, pompásan betonozott úton alig hiszem el, hogy ez volt valaha az annyi panaszra okot adó Körkemence út. Már előttünk is a stadion. – Várjon Uram egy kicsit, ez csak a kis stadion – szól rám szabadhegyi kísérőm, amikor ki akarok szállni. Itt helyezkednek el a tenisz, kosárlabda, röplabda pályák. Itt vannak a ringek az ökölvívók, pankrátorok és birkózók részére, no meg a lovaspóló terep. Ebbe a stadionba csak 15 000-en férnek be. (Az 1946-os győri városrendezési terv ugyanis két stadion felépítését jelölte meg a legsürgősebb feladatnak)
Kocsink fékez és begördülünk a győri nagy stadionba, mely ezernyi lámpa vakító fényében ég. Nappali világosság. Megafonon zene szól. A 30000 személyt befogadó stadionban alig lehet üres foltot látni. Egy-egy nagyobb mérkőzésre megmozdul a fél Dunántúl. A nagy kényelmet nyújtó ülések, – mert állóhely már rég kiment a divatból – hidegebb idő esetére fűthetőek és automata segítségével a büffé kérdését is megoldották.
A nagy küzdelmet hozó pompás mérkőzés győri győzelemmel zárult és ezzel a város csapata túljutott a világ legjobb labdarúgó csapatainak selejtezőjén és amint hallom Fokvárosban lesz a következő összecsapása. A szurkolók már szervezkednek, hogy repülőn elkísérik csapatukat.
Megint egy nagyszerű úton haladunk a villamossal Belváros felé. Ez az út egy újabb Duna-hídon keresztül vezet Pataháza felé, ahol most a legszebb nyaralók helyezkednek el. Nádorvárosból iskolanegyed lett, melyre Páris is büszke lehetne. Itt helyezkedik el többek között az ország egyetlen atomfőiskolája. Az utca tele diákokkal és diáklányokkal. Év végi ballagásukat tartják nagy nótaszóval. Éppen a városháza felé tartanak, hogy elbúcsúzzanak a régi szokás szerint a polgármestertől és az egész várostól.
Mennék velük, de hirtelen megtorpan a menet. Az atomautók hosszú sora áll már a vasúti átjáró sorompója előtt, várja míg a hosszú szerelvények elpöffögnek előttünk. A Baross híd még mindig romokban álló pilléreire mutatva megkérdezzük a forgalmat piros zászlóval irányító vasutast. – Hát a Baross hidat miért nem építették fel? – Mert ez nem volt benne a városépítési programban – feleli. Megértően beállunk tehát a várakozó atomautók közé. 1970-ben, Győrött.”
A képeslapok illusztrációk.
A rendezési tervek a Tér és Forma 1947-es évfolyamából (p. 198-201.) származnak.
