Dinnyecsárda az országút mellett

„A bécsi országúton Győr közelében (Nagyszentjánosnál) kedves megállóhelyük az automobilistáknak a Dinnyecsárda.”

1933. nyarán nyílt meg az első nagyszentjánosi dinnyeárusító pavilon , melyet 1934-ben bővítettek.

„— Nagyszentjánosi dinnyecsárda. Néhány nap óta Gönyűn túl, a bécsi út mentén, a 108-as kilométerkőnél serény munkálkodás folyik. Csinosítják és bővítik azt az ízléses kis pavillont, mely a múlt évben a külföldi autósok körében is nagy feltűnést keltett magyaros motívumaival. Úgy halljuk, hogy az autósok e kedves pihenő helyén ezidén a kitűnő hírű nagyszentjánosi jegelt dinnyéken kivül jégbe hűtött friss tejtermékeket és hűsítőket is fognak a kirándulóknak zeneszó mellett felszolgálni. A csárda-pavillon vasárnap már üzemben is lesz.” (Győri Hírlap, 1934. 07. 06.)

A Dinnyecsárda országos ismertségre tett szert. Több lap is beszámolt működéséről:

A Prágai Magyar Hírlap tudósítása a Dinnyecsárdáról:

„Dinnyecsárda
Három vagy négy esztendeje lehet annak, hogy egy dinnyés ember kiült az országút szélére Győr és Komárom között augusztus meleg havában s gerezdekre szeletelt finom vörösbélü és sárga dinnyéket árult tikkadt autósoknak. A Bécs felől rohanó autók vezetőinek tetszett az egyszerű dinnyés ember, megálltak s vígan szürcsölték a dinnye vékony levét. A dinnyés ember eladta gyümölcseit s újakat kért kölcsön, majd szerzett öt liter bort s azzal kinálgatta a továbbra is tikkadt vezetőket s utasokat, akik hol belgák, hol osztrákok, angolok, vagy svájciak voltak. Az öt liter borhoz újabb ötöt szerzett, majd szódát s egy harapás zöldpaprikát is adott. Közben, hogy leesett egy délelőtt az eső, megigazította a csőszkunyhó tetejét, padokat szerelt alája.
Ez volt, mondom, vagy négy esztendeje. Esztendőre rá deszkabódét emelt s bort, sört kezdett árulni. A dinnye átalakult idegenforgalommá. A nádfödeles kunyhóból formás útszéli csárda lett, magyaros bútorokkal, tető-kilátóval, tánc-betonnal, gramofonnal, báráckkal s tányérnagyságú rostélyossal.

Idén már alig lehet ráismerni. Vélnéd: kiállításon vagy valamely idegen országban s magyaros korcsmába tévedtél. Ott, a bécsi országúton, kikönyökölve az útszéli gyepre, mosolyog rád a pavillon, a Dinnyecsárda, az idegenforgalmi nevezetesség, amelyet szabad vasárnaponként Pestről s Győrből, Komáromból s Mosonból keresnek föl. Díszes, szalagos, kulacsos, cifra utszéli csárda lett. Fehérkötényes pincér s fürge csaposlegény lengeti kendőjét, a cigány örökös készenlétben van reggel s este, sül a süllő és serceg a rostélyos, de van foszlóbélü kenyér, fatányéros, emlékkönyv, zene, finom sétaút a Dunapart felé, virágos mező, rádió, minden, s jókedvedben kiállhatsz az ut közepére, megállíthatsz idegen autósokat, kezet rázhatsz velük s nem szabad megharagudniuk.
Az élelmesség a puszta dinnyeföldön híres országúti üzemet emelt. Persze, dinnye nincs már: elenyészett az időben. A név megmaradt, a jelleg s a szerep változott.
De öt kilométernyire innen is, túl is a Dinnye-csárdán a puszta földön ismét ül egy-egy újabb dinnyecsősz s földregurított dinnyét, később kukoricát s szilvát, körtét s őszi barackot árul, mellette ízes szőlő kosárban: új dinnyecsárda születik megint . . .” (Prágai Magyar Hírlap, 1937. 10. 08.)

A csárda rövid életű volt, 1944. márciusában már a berendezését árulták.