A vagongyár munkásbuszai
1968 szeptember 2-án állt munkába a vagongyár öt darab meggypiros munkásbusza.
Az ország akkori egyik legnagyobb ipari üzeme a Rába Magyar Vagon és Gépgyár saját maga szállította a munkásait saját autóbuszaival. 1968 januárjában rendeltek az IK 180-as típusból 5 db-ot városi kivitelben munkásszállító autóbusznak, melyek szeptember 2-án álltak munkába. A buszok az ablakvonal alatt pirosak voltak széles fekete díszcsíkkal, az ablakvonaltól felfelé pedig vajszínűek. Fényezésük által könnyen megkülönböztethetők voltak az AKÖV járműveitől.
A Kisalföld 1968. 09. 03-i számából:
„Meggypiros buszok, fehér köpenyes pilóták
Még azok is meglepődtek, akik tudtak az eseményről. Gyönyörű hajnali sorakozó!
Hétfőn reggel öt óra után néhány perccel pompás autóbuszsor húzott a járda mellé a győri kettes postától a vasútállomás indulási csarnokáig. Meggypiros és fekete csík az oldalukon, tetejük vajszínű. Homlokukon a felirat: Magyar Vagon- és Gépgyár, Győr. A buszok hűtőbordázatán az ízléses embléma: Rába — MAN.
Ontják a vonatok a munkába indulókat. Falják a vadonatúj kocsik az érkező igyekvőket. Négy ajtó van egy-egy buszon: pillanatok alatt felszippantják a vagongyáriakat.
Tegnaptól kezdődően öt ilyen csuklós autóbusszal szállítja dolgozóit a repülőtéri munkahelyekre a győri vagongyár. Ez illik a huszonnyolcezer négyzetméteres csarnokóriáshoz és társaihoz, ez illik a Győrött hat és fél milliárd forintért megvalósuló közúti jármű programhoz!
— Mit keresnek itt ilyenkor az orvosok? — torpannak meg az emberek.
Az „orvosok” összekacsintanak, aztán válaszolnak: — Pilóták vagyunk mi, nem doktorok!
Fehér köpenyes, fehér inges, nyakkendős gépkocsivezetők, a csuklós pilótái. Szívük fölött hímzett jelvény: Rába.
Megtelik az első busz. Öt óra huszonkét perc. A gyáróriás krónikájába kívánkozó pillanat:
méltóságteljesen, csöndes erejét nem fitogtatva kihúz az első busz. Rendszáma: GB 66—67. Vezetője: Bogár Gyula.
— Az első pillantásra beleszerettem a buszba — mondja nem kis boldogsággal. — Remek alkotás! Mi készítjük hozzá a motort, az első és a hátsó futóműveket és a szervokormányt. Az Ikarus-gyár pedig a szép és kényelmes karosszériát.
Ünneprontók is utaznak velünk:
— Micsoda kemény ez az ülés!
— Amikor a MAVAUT vitt bennünket, akkor is állni kellett, meg most is!
Lehurrogják őket a társaik, akik ha pontosan nem is tudják, hogy a vállalatnak hány milliójába kerültek a csuklósok, de érzik: hálával tartoznak érte.
Hiszen ingyen utaznak! A vasútállomástól jóformán a munkapadig.
Tíz-tizenkét percig tart az út. Nem kell szoronkodniuk, egymást túlkiabálniuk, ha beszélni akarnak. Tágas, tiszta az új szerelvény (ha kell, kétszázan is elférnek benne!), és csöndes a motor járása, kellemes a rugózása.
— Harminckét éve dolgozom a gyárban, de ennyi kedvezményt még sose kapott a melós, mint most — mondja a buszból kiszállva Lendvai Mihály művezető.
— Személyzeti jegyünk van a vontra, a buszért sem kell fizetni. . .
A Rába-gyár munkásellátási osztályának vezetője tájékoztat:
— Kereken ezer dolgozót visznek a munkahelyükre a vasútállomás, az ipartelepi megálló és a gyár egyes portája elől a buszok. A munkaidő végén visszaszállítják őket oda, ahol felültek rájuk. A csuklósokon kívül még öt, sok embert befogadó gyári autóbusz közlekedik. Szükség van rájuk, mivel az év végéig mintegy ötszáz, a tavasszal pedig újabb ezerkétszáz személlyel gyarapodik a repülőtéren dolgozók száma…” (Kulcsár László)
