Farkas Béla a világhírű hegedűkészítő mester
1903 április 10-én született Farkas Béla, akit a hegedűkészitők 1957-es liége-i világversenyén „magyar Stradivárius” címmel illettek.
„Farkas Béla (Nagyigmánd, 1903. 04. 10. – Győr, 1970. 08. 14.) hegedűkészítő mester. Hétéves volt, amikor a család Győrbe költözött. Korán munkába állt, kitanulta a tetőfedést. A hegedűkészítő-mesterséget is elsajátította, majd Olaszországban és Németországban képezte magát. Kölcsönből nyitott műhelyt Győrben a Kossuth Lajos u. 94. sz. alatti udvarban. Kaposvárra költözött, egy ottani kiállításon aranykoszorús emlékéremmel jutalmazták munkáját. Az 1920-as évek közepén visszatért Győrbe. A berlini világkiállításon harmadik helyezést ért el. A brüsszeli világkiállításra egy vonósnégyest készített, e munkájáért második helyezést kapott. Ezután megrendelést kapott Yehudi Menuhintól és Zathureczky Ede hegedűművészektől, e hegedűkbe a megrendelők arcképét is belefaragta. Hangszereinek jellemzője az aprólékos szép famunka, a jellegzetes Farkas-féle fedlap és hátlap, a finoman kiugró perem kialakítása. Másik sajátossága a felhasított végű (szárnyas) gerenda, mellyel dúsabb és nagyobb hanghatást, valamint a húrok közötti kiegyenlítettebb hangzást lehetett elérni. Különleges volt a hangszerek színe is, amely a nemes sárga színek vöröses árnyalatainak színskáláján mozgott.” (forrás: https://www.gyorikonyvtar.hu/internetes-szolgaltatasok/adatbazisaink/megyei-evfordulonaptar?mit=e8)
Halálakor így emlékezett meg róla Csiszka Antal a Kisalföld újságírója:
„Csendben elment egy magyar Stradivárius
Szerdán délután negyed négykor a győrújvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra Farkas Bélát, a koszorús hegedűkészítő mestert. A holttestét őrző koporsót az általa készített hegedűk hangjai mellett bocsátották a mélybe. Temetése feltűnés nélküli, csendes volt, mint leélt 67 éve…
Édesapja hegedűművésznek szánta az ügyes kezű fiúcskát, de a szarajevói pisztolylövés a Farkas család életébe is belecsattant. Az apára az Osztrák—Magyar Monarchia közös hadserege tartott számot, és a kis Béla egyszeriben a tetőfedő szakmában találta magát. Hegedűjének árából néhányszor jóllakott a népes család. A tetőfedőinas az ágyúgyárban dolgozó orosz hadifoglyoktól aztán eltanulta, hogyan faragnak ládadeszkából nótafát. S mivel nagyon fájt a szíve a muzsika után, ő is megpróbálta.
„Egy istenáldotta tehetség munkája” — mondta a neves győri hegedűkészítő, Metzker József, amikor az időközben hazatért Farkas papa kíváncsiságból megmutatta neki fia „tákolmányát”. Többé hiába várták a hódfarkú cserepek a fekete, égőszemű fiút…
Három évig Győrben, a Metzker-műhelyben, majd Budapesten, a híres Bárány Dezsőnél leste Farkas Béla, hogy miként vallatják a habos jávort, hogyan találni rá a néma fa legőszintébb hangjára. Aztán városon ként egy-egy új fortély, Bécs, Berlin, Hága, Torino, Milánó, Lyon, s a mesterség csínja-bínja művészetté teljesedett.
Huszonhárom éves korában megtelepedett szeretett Újvárosában, és besorolt abba a körbe, amely Schima Bandival az élen Győr kisiparosainak országos hírnevet szerzett. Lelóczki Jenő cukrász, Tolnay Imre mérlegkészítő, Pavek József szíjgyártó, Dominek István cipész, a hentes Halbritter-fivérek, és Farkas Béla a harmincas évek országos mesterkoszorús versenyein háromszor nyerték el a vándorkoszorút, amely a legeredményesebb magyar várost illette.
Farkas Béla nem gyűjtött vagyont. Akkor dolgozott, amikor az alkotó kedve munkára igazította az ujjait. Ha elkészült egy mestermű, átszólt a szomszédos Borsos órás- és vésnökmesterhez, aki azonnal bezárta a boltot, és jött sietve, „megmuzsikálta” az új hangszert. Sűrűn járt a kis műhelyben az órásmester fia, ifjú Borsos Miklós, a szobrász is, aki kedvtelve intonált a különlegesen szépen szóló hegedűkön.
A fél évszázados alkotó életből kétszáz-egynéhány ,,Hazám dicsőségére készítette Farkas Béla”
jelzésű vonós hangszerre tellett. Zathurechky Ede, Kovács Dénes, Lakatos Sándor játszott és játszik a hangversenydobogókon a hegedűkészitők 1957-es liége-i világversenyén „magyar Stradiváriusnak” keresztelt győri mester hegedűin.
Csendben élt, és csendben ment el közülünk. A Kossuth utca 94. számú házban készült az első hegedű, s a hiányzó pengők helyett azzal fizetett egy révfalui fogásznak édesanyja műfogsoráért.
Ebben a házban készült el az utolsó is, tavaly októberben, amelyet több mint tízezer forintért vásárolt meg egy amerikai állampolgár.
Elárvult egy törzshely a Körte kocsmában, egy satupadot nem használnak többé. Az újvárosi temető rejti magába egy nagyszerű mesterség sajátos titkait.” (Kisalföld, 1970. 08. 22.)
