Nyírő József Győrről

Nyírő József (1889-1953) erdélyi író 1934-ben Székelyudvarhelyen Győrről írt, melyet a Budapesti Hírlap május 13-án jelentetett meg.

1934. február 28-án az Erdélyi Szépmíves Céh irodalmi estet tartott gróf Bánffy Miklós, báró Kemény János, Dsida Jenő, Kós Károly és Nyirő József részvételével Győrött, a Városházán.

Pár héttel később, már Székelyudvarhelyen Nyírő József megjelentetett egy cikket városunkról, melyet szó szerint adok közre.

A Budapesti Hírlap, 1934. 05. 13-i számából.

„ERDÉLYI SZEMMEL A DUNÁNTÚL

Írta: Nyírő József

(Székelyudvarhely) Furcsa város az a Győr. A mai Magyarország területén talán sehol sem lehet olyan világosan és szembetűnően látni a múlt és jelen élethalál küzdelmét, mint ebben a ma még kettős arcú városban. Ez egyébként a nagymultú városok közös sorsa és természete.

A modern jelen és történelmi múlt harca

Már maga a megérkezés Győrbe különös meglepetés. Az utas a város szívében száll le a vonatról és pillanatok alatt elkapja a modern élet lüktető irama. Csak későbben jön rá, mikor kissé körülnézett a négy folyó városában, hogy már a vonat befutása is szimbólum, mikor meglepetve látja, hogy a Dunamedence egyik legbarokkabb városában van.

A magyar történelmi múlt egyik legszorgalmasabb gócpontjában, de az öreg testben a gépek, gyárak, az európai kereskedelem érverése lüktet; főutcáján rohan át az európai transzverzális autóút, a nyugatról keletre irányuló kereskedelem fontos állomása és hatalmas lendülettel a XIX. század elejének a „magyar Marseille”-évé fejlődött, ahogy a nem alaptalan lokálpatriotizmus nevezi.

A polgármester (dr. Szauter Ferenc) megjegyzi, hogy Győrött „a tradició és a modern élniakarás vágya teljes harmóniában olvad össze”.
Udvarias érdeklődéssel meghallgatod, — de magadban nem adsz igazat a polgármester úrnak, mert a jelek, a valóság azt mutatják, hogy Győrnek amerikai ízű vágyai vannak, hatalmas lakástömegekről, mérnökök vízióit szeretné megtestesülve látni, gyárak, világvárosi áruházak, utcák,

terek, közgazdasági intézmények, modem paloták és üzemek nagyvonalú elképzelése által, hiszen már meg is indult ezen az úton és ha a világválság meg is állította részben az iramot, Győr ma is Magyarország egyik legnagyobb gyárvárosa és legjobb, ha szakértő mérnököt vesz az ember maga mellé ciceronénak, aki szégyenkezve vallja be, hogy Győr, sajnos, csak nagyon korlátozott lehetőségekkel rendelkezik és nem fejtheti ki még korábbi ipari képességeit se, de azért mellékesen megemlíti, hogy pl. a városi üzemek közül a villamosmű évi áramfogyasztása átlag ma is hatmillió kilowatt-óra; 1929-ben kezdte meg a környező községek
részére az áramszolgáltatást, mintegy 70 km hosszú távvezetékkel; az 1868-ban alakult gázmű napi termelése 12.000 köbméter; a vízművek évenként közel négymillió köbméter vizet szállítanak, nem tekintve az utcák, terek öntözésére, a belterületen lévő gyáraknak a Rába-vízzel való ellátására létesített, 11.5 kilométer hosszúságú „haszon vízvezetéket”. Ez itt az ágyúgyár, melyet a románok szereltek le és ma hatvan kat. hold területen, „Győri Ipartelepek” néven több gyárnak ad hajlékot.

Az erőtelepen kívül hét nagy műhelycsarnok, több kisebb műhelyépület, rengeteg irodaépület, egész városrészt kitevő, villaszerűén épített lakótelep és mintegy ötven hold mezőgazdasági terület tartozik hozzá.

Itt vannak a „Magyar Vágón- és Gépgyár Rt.” üzemei. Gyárt vasúti kocsikat, motorkocsikat, hidakat, traktorokat, mindennemű vasszerkezeteket, acélöntvényeket, autóbuszokat, teherautókat, különleges autókat stb.

— Erről tudtam! — jegyzed meg ügyefogyottan, hogy ne tűnj fel tájékozatlannak, mire „csak” felsorolja neked, hogy mit szeretnél inkább megnézni, mert itt van az ország egyik unikumszámba menő szeszgyára, a szövőgyárak egész sora, linoleumgyárak, olajgyárak, a Koestlin keksz

és csokoládégyár, a Schmidl csokoládégyár, a Pannónia kekszgyár, fémdoboz-, cipőkrém-, két lakkgyár. . . Vagy talán a Dunából kiinduló ipari és hajózó csatornát akarod látni téli kikötőjével, hogy a gyárak a vizi úton való szállítás előnyeit jobban kihasználhassák . . . De ha már itt vagy, az új gyárvárosi templomot is meg kell nézni. A nem régen elhunyt Árkay Aladár a Greguss-díjat nyerte meg vele. Minden ízében utolsó vonalig modern, szinte ultramodern stílusban épült és ritkaságszámba megy. Csak bámulja az ember, de lelkileg kissé nehéz tájékozódni benne. A mai modern nyugati ember temploma és jövendő szimbóluma.

— És a jó Isten? — suttogod. Föltétlenül itt van Ő is, de az embertömegek lassan mozdulnak és a villamosság eszközeivel ma még nehéz a transcendens dolgokat az ember új, modern világnézeti belső szükségleteihez simítani és megnyugtatókká tenni az évezredes megszokásokkal szemben. Azért is érdekes és meglepő mindez, mert egy ötvenezer lakosú, tehát tömegében nagynak nem mondható város valósította
meg a modern Győrt.

Útban a jövő felé…

Az a határozott érzésem, hogy ez a templom és ez a műszaki, precíz és minuciózus mérnöki törvényekkel és hajtó-lendítő, ellenállhatatlan energiákkal kormányzott, műszerek evangéliumát hirdető gépvilág elindult elektromos útján a technika csodás sugaraival előre mutatott jövendő felé és el fogja nyelni egykor a régi várost, mielőtt a győri érckakas háromszor szólana.

Az a folyamat fog érvényesülni itt is, ami a győri várral történt. „Bécs kapujá”– nak szánták, az egykor castrum, később püspöki vár és még később, a XVI. század közepén Pietro Ferabosco olasz mester által tervezett és Francesco Benigno által felépített vár, amelynek várfalaira tűzték ki az itt elesett Mahomed basa fejét, hogy a hollók kivágják szemeit; mindig Nyugat kapuja volt és állta, vagy eleste a keresztény sorsot jelképezte. Később Napóleon is bevonult a várba és robbantásokkal hasznavehetetlenné tették a franciák. II. József meg is szüntette vár jellegét és hiába égette rá a vár tégláira a mindenkori várparancsnok kezdőbetűit, ezek a téglák porba omlottak és belőlük az egykori kazamaták fölött békés lakóházak épültek.

Az egykori katonavárosból kereskedőváros lett, legújabban pedig gyárváros, helyzeténél és fekvésénél fogva óriási lehetőségekkel, hiszen Nyugat országútján fekszik és a város mai vezetői, szakférfiai, polgármesterükkel az élen, tisztán látják jövő lehetőségeit. Már két lakótelep tervét állapították meg, mind a nagyszabású forgalomra előkészülve, hogy a közlekedő utakat az utcák minél kevésbé keresztezzék.

Már érzik az új idők ritmusát és a mérnöki ceruzák az ódon házak falára új törvényeket írnak, s a múlt barokkváros-jelleg néhány kapu mögé fog szorulni műemlékeknek, mert nem elég az Európa szívébe rohanó bécsiautóút, a Balaton felé is meg kell nyitni a nyílegyenes utat, hogy a mai ember pillanatot sem veszítve, rohanhasson célja felé a száguldó autók tömegén, a pénz, élvezet és egyéb modern boldogulási lehetőségek és célok felé. A székesegyház tornya kétszer üti az órát, mert a monda szerint a bíró elkésett a kegyelemmel és saját fiát kivégezték, míg ő rózsáit öntözte. Nincs idő megállani, minden perc az elmúlt élet egy pillanatnyi része, s a mai Győrt kétszer is figyelmezteti erre a torony órája. A realitások irgalmat nem ismernek és vége kell hogy legyen a romantikának. Csak azon csodálkoztam, hogy nincs 3 mai Győrnek Walt-Whitman-szerű költője, ki az új élet mai és jövő dalát zengené, ki himnuszt ír gőzmozdonyhoz, a villamos fényhez és gőzkalapácsok verik a vershez a ritmust.

Minth a agondolatomat találta volna ki, Reményik Andor bátyám verseskönyvét adja át. Az első szép vers, melyet véletlenül felütök, a „Térdeplőn”. Pár strófa csak:

Hajh magyarok múltja,
Szép, szomorú zsoltár,
Megfájdul a szíve annak,
Akihez csak szóltál. . .
Jaj magyarok napja . . .
Áldozatnak múltán
Árvaságunk fellegébe
Hogy bealkonyultál! . . .

Az ellentét elképeszt. Ez nem a mai Győr dala. Talán az ősi, történelmi Győré, melyet a bencéstemplom dús barokk térdeplőjén írhatott, vagy valami öreg vastuskós-ház hangulatában. Az új élet mondatait a gyárakban
pörölyökkel verik, a Dunaágon komoly hajók bőgik, vonatok Rittyentik bele a vén, százados szobrok arcába és porba göngyölt autók iramában jut kifejezésre, hogy elszédül tőle Kisfaludy Károly uram szobra s az „apáturak házá”-nak vén falairól lepereg a malter és nem tudnak aludni a régi kövek, akármilyen forró mészbe hányták is egykoron.

Tisztelet adassék azonban Reményik Andor költő-barátomnak is. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy egy világválasztja el a lelkét a négy folyó városától, mert ő erdélyi ember, hozzá udvarhelyi. A közös végzetben és lélekben hamar megtaláljuk egymást. Két szép verssor többet ér a szívünknek, mint az egész világkereskedelem. Hiába. Erre vagyunk teremtve: az álomlátásra, búsulásra, transcedens dolgok vértanúságára. Egyformák maradunk a világ minden sarkában. Világok rendültek meg és omlottak össze, de az én öreg Reményik Bandi bátyám is ugyanazt csinálja Győrben, amit Tamási Áronka annak idején Newyorkban, írván haza, hogy „annyi itt az ember mindennap, mint Udvarhelyen nagyvásárkor”, s aztán kimenekült valamelyik parkba, s mikor senki sem látta, megölelte az első cserfát:
— Oh, Erdély, Erdély!

Tudja a fene, mégis szép ez és megéri! Pedig köztünk, erdélyiek, sőt székelyek közt is akadnak akármilyen téren kiváló, világlátott és amerikai perspektívákat látó, sőt azok megvalósitásán dolgozó emberek: orvosok, mérnökök, közgazdászok stb. Győrben magában nyolcvan székely ember lakik és lendíti a várost munkájával a fejlődés megállás nélküli útján a modern jövendő felé, de egy sincs köztük olyan, kinek szemét meg ne ülné a könny, ha erre a nyomorgó, egyszerű , elmaradt, szegény Székelyföldre gondol, akár Farkas Imrének, Gál Istvánnak, Szentkirályi Attilának, Borosnyainak, Bankónak, Madarassynak, Joó Lajosnak vagy Németh Irmának hívják, aki felkelt a betegágyból, csak hogy lásson, mert én is udvarhelyi vagyok és pár nappal azelőtt az édesapjával otthon kezet fogtam.
Ez a pár pillanat és néhány szó, mit váltottunk, fontosabb, mint bármi a világon és — hadd rohanjanak az autók Bécs felé, Európán keresztül, s hadd bőgjenek a gyárak, mert ezek összedőlhetnek, de egy könnycsepp a Gál Pista mérnök úr szemében nekem több, mint „Bécs kapujában” szédülni a modern gazdasági élet iramától és méreteitől.”