Az utolsó győri verklis
A verkliszó valamikor mindennapos volt az utcákon és a bérházak udvarain. Győrben Háron József volt az utolsó verklis.
„AZ UTOLSÓ VERKLIS
Fehér kabátban áll verklije mellett. Tekeri. Plim -plam , plim – plim . . . A gyerekek kiszaladnak a kapukon. Fehér harisnyában, tisztán, vasárnapiasan. Tátott gyerekszájak. Pettyes fejkötős asszonyok a fazék mellől az ablakhoz sietnek. A kötényzsebből a kézbe csúszik egy pénzdarab. Lehull a kövezetre. Cseng. Szól a verkli. Plim -plim , és csengetyűzik a pénz.
Igen. Ez hangulat! Ez kell!
Elmentem ehhez az emberhez, aki tartozéka, kelléke az utcának, aki keveri a hangulatot, megfesti a fenti képet, aki. . .
…aki kicsoda?
Bölcső és verkli. Együtt sír a verklivel. Iskolába nem jár. Apja nem engedi. Együtt járják az utcákat. Hármasban. Apa, fia és a verkli. Az apja teker, a verkli szól, ő az utcakövet nézi és szedi a pénzt. Tizenhat éves koráig. Ekkor talpraáll. Először vesz kézbe könyvet és ceruzát. Kurtán írja a papírra: „Engem Háron Józsefnek hívnak’’. „Én verklis akarok lenni”. Az is lesz. Közben megtanul írni, olvasni és megismeri a kottát. Csupán szorgalomból. Egyedül. Egyszer megvásárol két verklit. Szétszedi. Eltüzeli. Amíg szétszedte és eltüzelte, megismerte a verkli szerkezetének felépítését. Ezután már nem csak játszik rajta, hanem javítja is és újakat épít.
Budapesttől Szentgotthárdig ő az egyetlen ember, aki ért a verklihez. Keres, ömlik a pénz. Győrbe költözik. Céllövöldével is próbálkozik, mutatványos akar lenni.
Leég, nem bírja a versenyt. Aztán berobban a háború és az akácos térre, ahol két bódéja áll, egyikben nyolc kitűnő verklivel, gyújtóbermba esik és most is elég a verkli, csakhogy nem kettő, hanem nyolc és most is végignézi a lángnyelvek tobzódását, de akarata ellenére, tehetetlenül, az ég felé átkozódva. A háború után újabb fellendülés, de sorban elullnak körülötte a verklisek. Ő marad egyedül.
Ma Győrött és az egész Dunántúlon ő az utolsó verklis.
Egy régi verklinek támaszkodva, amelyen valaha Honthy Hanna lovagolt egy operett előadásakor, beszélgetünk a Lapos egyik ócska patkányfészkében, gödrös, nagy szál deszkás szobában. A falon hangszóró, Pestről Haydn szimfóniája érkezik.
— Azt tudja, hogy maga az utolsó verklis?
A férfi arca ráncos és szőrcserje feketéllik rajta. Ennek szélén világit a két szürke szem.
— Tudom. Kipusztulunk. A magnó miatt. Pedig milyen jó hallani, mint a múltkor is: „Nézd
csak apu, a verklis! Tudod mikor láttam utoljára? Amikor hozzád mentem a laktanyába”, Egy anyóka volt, tipegő férjével sétált.
— És nem fáj az magának, hogy az utolsó?
— Nem. Mert már nem öröm a verkli nekem. Ma amennyien szeretnek, annyian megvetnek. Azt hiszik, hogy ez koldulás.
Bejön az asszonya. Nemrégen tért hozzá vissza. Öt év után.
— Ő szívbeteg. Egyik házból a másikba jár mosni. A gyárakba nem mehet a szíve miatt. Ha néha összeesik a mosőteknőnél, az nem olyan nagy baj, mintha a gépnél történne. De az egyik szeme is hiányzik. Üvegből pótolták. Asszony! Mutasd csak meg!
A kis törött asszony kiveszi egyik szemét és kinyújtott tenyerében elém tartja.
— Nekem meg a kezem rossz. Egyszer volt egy privát verekedésem, agyon akartak ütni. A kezemet a fejem elé tartottam , hát azt törte el a vasdorong. Most csak a bőr tartja, mert azóta mégegyszer eltörött ugyanott és rosszul forrt össze. Nekem két könyököm van a jobb kezemen. És hátrafelé tudom fordítani. Nézze csak . . .
Kilépek tőlük.
A hátam mögött a Lapos egyik ócska patkányfészkéből, az utcán száradó, szélben csattogó ruhák alól egy verkli muzsikája hallatszik, egy divatos táncdal:
— Bárhogy lesz, úgy lesz…
(Békés József, Kisalföld, 1958. 01. 12.)
