Hajómalmok Győrben és környékén
A Duna, Rába és Rábca partján mindenütt kikötöttek a hajómalmok, Szent József napjától, Szent András napjáig éjjel-nappal dolgoztak.
„A Duna, Rába és Rábca partján mindenütt kikötöttek a hajómalmok, Szent József napjától, Szent András napjáig éjjel-nappal dolgoztak. Zakatolásuk a városba is behallatszott, ez szinte hozzátartozott a környezethez és a hangulathoz. Tudjuk, hogy Győr, Ásvány és Vének – tehát a Szigetköz alsó szakaszában – a XIX. század közepén a folyók partján még több mint száz malom dolgozott. Miért tudott ennyi molnár megélni a városban, ezen a rövid szakaszon? Azért, mert nagyon híresek voltak ezek a malmok és molnárjaik. Messze vidékről is jöttek ide. Nemcsak a környékbeli gazdák jöttek és őröltettek, hanem Sopron és Veszprém megyéből is idehordták aratás után szekereken a gabonájukat, és itt aztán szétosztották a molnárok között. Minden molnárgazdának volt egy nyila, azaz egy fadugó, amire rá volt írva a monogramja. Minden gazda akinek megvolt a maga molnárja, akivel évenként őrletni szokott, az odament egyenesen. De a messziről jövők, akiknek nem volt kimondott molnármesterük, azok kalapból kihúzták, kinyilazták, melyik malomhoz menjenek. Az őrlés a hajómalomban folyt. A hajómalom két hajóból állott, a víz belső oldalán állt a völgyhajó, a parthoz közel pedig a házhajó. Azért is hívják annak, mert a malombódé is ezen volt rajta. A két hajó között egy nagy tengely tartotta a hatalmas kereket, a lapátkereket, amibe a víz belekapaszkodott és hajtotta. Nagyon ügyes szerkezettel, áttételekkel a nagy kerék hajtotta a legkisebb kerekeket is, tehát a malom őrlőkerekeit. Sokszor egy hétig is várni kellett a vízparton, mire sor került a gazdákra. De szívesen vártak, mert kedélyesen ment a várakozás. Tudniillik a messzi falvakból a zsákok mellé egy kis oldalast, sonkát, borocskát is fölraktak, és bizony mondják az öreg véneki vagy ásványi molnárok, éjfélig is szólt a nóta a vízparton a szép nyári, aratás utáni időszakban, míg rájuk került a sor. Persze a molnárok is gondoskodtak a kuncsaftjaikról. Híres volt az itteni molnárgombóc. A molnárlegények gombócot főztek, és ezzel etették, kínálták az őrletőket. Mondják itt, régi igazság volt, hogy minden jóravaló molnárlegénynek volt a közeli falvakban tejfölös menyecskéje, akivel egy kis jó szóért, pusziért tejfölt lehetett lisztért cserélni. Ebből főzték a kitűnő molnárgombócot, amit tejföllel öntöttek nyakon. Kitűnő étel volt, az őrletők napokig is szívesen fogyasztották.
Miért voltak ezek a malmok ilyen híresek? Először azért, mert hétféle finomságú lisztet tudtak őrölni. Csak nullás lisztből volt háromféle. A másik előnyük az volt, hogy nem olyan ömlesztett lisztet adtak a gazdáknak vissza, mint amit ma a boltokban kapunk, (senki sem tudja, hol termett, ki csinálta), hanem itt valóban az volt, hogy minden gazda a saját gabonájából őrölt lisztet vihette haza, tehát igazán a saját kenyerét ehette. Bizony sokszor késő őszig dolgoztak a malmok, még az Al-Dunáról is hoztak föl gabonát. A Bácska-Bánát híres gabonatermelő vidékeink voltak – a mai Vajdaság területe – , lovakkal vontatott hajókkal, dereglyékkel onnan is hordták föl a gabonát ide, itt, a Győr környéki malmokban őrölték meg.”
Irodalom: Timaffy László: Szemelvények Győr néprajzából
A teljes cikk ITT OLVASHATÓ
